Felmérések bizonyítják, hogy nagyon kevés magyar nő elégedett a külsejével. Arra az észrevételre, hogy „ De jól nézel ki!” ritkán halljuk azt a választ „ Igen, én is úgy gondolom, én is úgy érzem!” Helyette inkább ezek a válaszok az általánosak ” Ne mondj ilyet, hiszen éppen most szedtem fel pár kilót, és különben is a hajam sincs igazán rendben!”

Úgy érezzük, saját elvárásainkhoz vagy a „társadalmi” eszményképhez képest mindig lemaradásban vagyunk.. A testsúlynak természetesen döntő szerepe van ebben az önkritikában, mert nehéz eltakarni, másrészről mert erre tudunk leginkább hatást gyakorolni.

Eltekintve attól a minimális százaléktól, aki elégedett a súlyával, és semmi problémája és fölösleges figyelme nincs ezen a területen. Legtöbben magunkra ismerünk az alábbi kategóriák egyikében:

1. Normál testalkatú vagy akár nagyon vékony, de attól tart, nehogy meghízzon.

2. Ingadozik a súlya, felszed pár kilót, majd fogyókúrákkal megszabadul tőlük, inkább mondható teltnek, mint kövérnek.

3. Erősen túlsúlyos; kisebb súlyingadozások ellenére sem tud lefogyni.

 

Táplálkozási szokásainkat tekintve pedig mondhatjuk, hogy nem vagyunk felszabadultak az evés területén, állandó figyelmünk van azon, mit, mikor és mivel ehetünk. Megfigyelések szerint a következő négy kategória létezik:

(a) Erős önuralommal kordában tartja étkezését, nincsenek nagyobb kihágások.

(b) Időnként rátör a habzsolási roham, és sokat eszik.

(c) Étkezése az erős habzsolás és a teljes önmegtartóztató fogyókúra között ingadozik.

(d) Mélyen még reménykedik a fogyásban, látszólag azonban már feladta; sokat eszik.

A testsúly alapján még nem feltétlen látható, ki hogyan viszonyul az evéshez. Például, ha valaki a fenti 1-es kategóriába tartozik (normál testalkatú vagy akár nagyon vékony), étkezési szokását tekintve még vonatkozhat rá az (a), (b) vagy a (c) is. Lehet, hogy időnként úgy teleeszi magát, hogy moccanni sem bír, aztán másnap nem eszik semmit. Utána meg csak csipeget. Aztán megint elkapja a habzsolás… Arra is van példa, hogy valaki a habzsolási rohamokat követően „mesterséges hányásra” készteti magát, s így kerüli el a súlyfölösleget. Vagy erős hashajtót szed, hogy másnap minden kiürüljön. Nem fog elhízni, étkezése (és emésztése) azonban messze lesz az ideálistól.

Még egy túlsúlyos személynél sem egyértelmű, étkezése melyik ponton csúszott ki. A mennyiségeket tekintve mondhatjuk, hogy túllépi saját szükségleteit, de csak maga a személy (és közvetlen környezete) tudja, hogy az evés tekintetében melyik kategóriába tartozik (b-c-d).

A helyzet súlyossága, valamint az egyéni megítélés határozza meg a változtatás szükségességét és erősségét.

Mint saját magunk legelkötelezettebb kritikusai, azt hiszem, eléggé tisztában vagyunk azzal, amiken változtatni szeretnénk. Hogy legyen mihez viszonyítanunk, első lépésként nézzük meg, mittartanánk az evéssel és a testsúlyunkkal kapcsolatban valóban ideálisnak!

● elégedettek vagyunk a testsúlyunkkal, nincs rajtunk „fölösleg”; (Itt mindenki maga határozhatja meg, mit ért ’fölösleg’ alatt, én személy szerint nem a csont bőr külsőre gondolok)

● akkor eszünk, amikor enni akarunk, azt és annyit, amennyit jónak tartunk;

● az evés befejeztével jó a közérzetünk; nincs lelkiismeret-furdalásunk, hogy miért ettünk, vagy miért pont azt, és miért kellett annyit;

● ha nem akarunk, nem eszünk.

Természetesen ahhoz, hogy ez valóban ideális legyen, a pontoknak egyszerre kell teljesülniük.

A fizikai szükségleten kívül, bizonyos körülmények „elengedhetetlen” feltétele az evés, amikor már csak a „feeling” miatt sem akarnánk kimaradni. Ilyen lehet egy vasárnap délutáni fagyizás, egy hangulatos helyen való kávézás, egy születésnapi parti stb.

Egyénenként változhat, ki milyen körülménynek nem tud ellenállni, s azt gondolom, távol állna az ideálistól, ha ilyen esetekben valamilyen elvi korlátozás miatt nem vennénk részt a buliban.

Amennyiben viszont utána rosszul érezzük magunkat, vagy jóval többet ettünk a „feeling” szükségességénél, már eltávolodtunk az ideálistól, s az nem jó!

Testsúlyunk és a testünkkel kapcsolatos közérzetünk megmutatja, milyen az evéshez való viszonyunk. Amennyiben az evés ténylegesen a fenti célokat szolgálja, s nem kap több figyelmet, mint amennyire segíti az ember túlélését, nem lesz gondunk a testsúlyunkkal sem.

 

Kedves Elégedetlen Nőtársam! Légy akár ideális testsúlyú – sovány – telt – vagy kövér!

Két fogyókúra között ne feledkezz meg arról az igazságról sem, hogy a magunkról alkotott eszményképünknél nem csak a külsőségek számítanak.

Az ideális külső mellett érdemes az ideális személyiségről, a belső szépségről is elgondolkodnunk.

Próbáljunk meg az élet egyéb területein helytállni, hogy büszkék lehessünk arra, amik vagyunk, és amit teszünk, hogy a fejfánkra értékesebb tettek is kerüljenek annál, mint hogy „Hosszú küzdelem árán képes volt lefogyni” vagy„Élete 83. évében sem hízott el”.