Ha akarjuk, ha nem, aki igazán szeret, az Pál apostol útját járja, mert megtanulta végre, mi az a feltétel nélküliség. Ahogy nem várhatjuk el, hogy süssön a nap, ne essen az eső, ne legyen forgószél, szivárvány, szállingózó hó, vagy csontig hatoló fagy, úgy a másiktól sem várhatom el, hogy lépjen ki egyéniségének nem mindennapi, egyedi, vagy éppen hétköznapi jelmezéből. Nem várhatom el, hogy köszönjön el tőle, tegye fel azt a polcra, és álljon előttem meztelenül, magasra tartott karokkal, majd én felruházom új, nekem tetsző tulajdonságokkal, az én elvárásaim szerint.
Amikor nincsenek elvárások, akkor otthon érezheted magad. Akkor úgy nyilvánulsz meg, és az lehetsz, aki valóban vagy. A másik ember örömét leli az egyéniségedben, a küllemedben, az élethez való hozzáállásodban, örül neked, melléd szegődik, így lesztek társak. A modern kori ember igényes, nem elégszik meg akármivel, és közben észre sem veszi, hogy csöndesen, alattomosan érzelmi zsarolóvá válik, ahogyan a másik fél is. Védelmi vonalat épít a sürgető, behódoló megfelelési kényszer építőköveiből, és már nem adja önmagát, görcsös szerepjátszásra kényszerül, csak feszülten figyeli saját reakcióit, mozdulatait. Az elvárásoknak való megfelelési kényszer nem más, mint az elfogadásért való könyörgés. Erre kényszerít manapság e rendkívül igényes világrend. Évekbe telik, amíg az ember rájön, hogy mi is a vágya. Amikor egy reggelen csöndesen ráébred, hogy a valódi, őszinte út az egyetlen, amin érdemes járni. Magyarázkodás, elvárások, megfelelési kényszer nélkül, mert így tetszik, így ad lelki megnyugvást. Évekbe telik, amíg kibogozzuk az igazságot, a hamis álruhák, mérgező emberi kapcsolatok, és társas magány tömkelege közül. Hogy nem szerethet mindenki, nem lehetünk jók mindenki szemében, és nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit.
Én szerettem azt a folyót. Csak úgy, magyarázat, tudományos definíció, és elvárások nélkül szerettem. Amikor odamentem, és leültem a partján, megnyugtatott, lecsendesített, és ő sem várt cserébe tőlem semmit. Úgy szerettem a folyót, amilyen. Volt szürkésbarna, kékesfekete, áttetsző zöld, tarajos, dühös, volt rajta békés, csillámló ezüsthíd, és narancsszínű aranyhíd. Az én folyóm volt, soha nem mondtam neki, milyen legyen, és akkor majd jobban fogom szeretni. Nem vártam soha semmit, nem vártam el, hogy most ne legyen dühös, mert nekem akkor jobban tetszene. Nem kértem, hogy kisebb legyen, kecsesebb, vagy szélesebb, mélyebb. Gyönyörű volt, a maga vad, öntörvényű, szabálytalan, sokszínű tökéletességében. Szerettem azt a folyót, és hűséges voltam hozzá, mert nem vártunk el semmit egymástól, és nem ígértem neki semmit. Csak szerettem.
Amikor egy tiszta, elvárások nélküli, érintetlen szerelemre gondolok, mindig a folyó jut eszembe.
Az elvárások szorongatnak, összeroppantanak, bezúznak, és örök, boldogtalan útkeresővé tesznek. Minél kevesebbet vársz, annál szabadabb lehetsz, akkor nem érezheted úgy, hogy becsaptak, akkor az előre vizualizált ideális kép nem válik nyomortanyává. Maradj igényes, de azt, aki másféle utakon jár, más nyelven szól, és máshogyan szép, mint te, ne akard erőszakkal megváltoztatni a saját sablonod szerint. A szeretetnek nincs feltétele, de a kapcsolatoknak van. Ezek azonban nem a másik lényén, egyéniségén buldózerrel pusztító elvárások. A szeretetkapcsolatok feltétele, hogy mindkét fél önként, önzetlenül, lepakolja a másik ember elé azokat az értékeket, ami nélkül egyetlen emberi kapcsolat sem lehet működőképes: tisztelet, őszinteség, gondoskodás, lojalitás, együttérzés, figyelem, tapintatosság, a szeretet kimutatásának képessége. Ahol van szeretet, ott nincs követelés, nincs függőség.
Hiszen nem követelhetem senkitől, hogy tegyen boldoggá!
